| Original Title | Dialect | Informant | Genre Form | Genre Content | ID | glossed | Audio |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
| kɐːt iːmiɣən | surgut khanty (SK) | Pokačeva, Fëkla Ivanovna (Sopočina) | prose (pro) | Tales (tal) | 735 | by Schön, Zsófia | Audio |
| Text Source | Editor | Collector |
|---|---|---|
| Csepregi, Márta. (1998). Szurguti osztják chrestomathia. Studia uralo-altaica supplementum 6. Szeged: József Attila Tudományegyetem. 74-80. | Csepregi, Márta; Sopočina, Agrafena Semënovna (Pesikova) | Csepregi, Márta (CS) |
| English Translation | German Translation | Russian Translation | Hungarian Translation |
|---|---|---|---|
| "The Two Women" | – | – | "Két asszony" |
| by Antalffy, Elaine In: Csepregi, Márta. 1997. Samples from the Genres of Ostyak folklore. In: Lázár, Katalin (ed.): Studies on Surgut Ostyak Culture. Budapest: Museum of Ethnography. 89-92. | by Csepregi, Márta In: Csepregi, Márta. 1998. Szurguti osztják chrestomathia. Studia uralo-altaica supplementum 6. Szeged: József Attila Tudományegyetem. 75-81. |
| Citation |
|---|
| Csepregi, Márta 1998: OUDB Surgut Khanty Corpus. Text ID 735. Ed. by Schön, Zsófia. http://www.oudb.gwi.uni-muenchen.de/?cit=735 (Accessed on 2024-11-25) |
| The Two Women |
| Once upon a time there lived two women. On the banks of the river-Nyoksang-river-Mokkang there lived two women. They lived in two houses, with no man living with them. This is how they lived, visiting each other from time to time. While they two live so, they two live, once one of the women does not go to the house of the other. Once one of them thought to herself: “Perhaps she became ill. Well, I go there. There live two women. Once one of them thought to herself: “I wonder what a man is like. I'll go and find him. It's bad to be living all alone.” She didn't say a word to the other woman, And so she went somewhere. Soon she got to some stumps cut in the previous year. Going further she reached some other stumps cut that year. Looking ahead, she saw a house and indeed, there was a house there She was so tired that she thought to herself: “No matter who is inside, I'm going in.” And so she did. Going in, she entered with her face uncovered. She thinks to herself: “I wish there was somebody here.” As soon as she enters, she sees an old woman sitting inside. The old woman called to her: Dear woman, living by the river-Nyoksang-river-Mokkang, who has called you here? What has told you here? Why did you come to this place? – she says. The woman looks around: half of the cottage is dark, the other is light. There are cradles on both sides, and only the front part of the cottage is suitable for dwelling there. Only in the first side, only there she lives. The old woman produced some food and drink, fed her guest and then she made a resting place for her. She said: You must be tired, go to bed (says she) What could the woman do, she lay down. When she woke up, the sun was already high. She sees that the old woman has already got up. She was busy with her cradles. Some of them she carried to the right side of the house, the others to the left. The newcomer got up, thinking: “I'd better get up, because I've got to go.” The old woman served her food and fish and said to her: I can see you are in search of a mate, in search of a husband. Look, there is a path behind my house. It is well trodden. Start out on that path. As you go, you will hear three cries: “Hey, look here! We are pretty, we are beautiful!” But don't you look over there! Just keep your eyes on the road. You'll be called like this at three places. As you go, you'll arrive at a house. Go inside, but enter with your face covered. You will see some dirty, worn suitcases on your right. Pick one of these suitcases, leave with it at once, and bring it here. There are lovely gilded chests on the left, but don't touch any of those. Take one dirty, worn suitcase and come. Come back on the same road. As you come, you will hear cries again: “Woman living at the river-Nyoksang-river-Mokkang, look over here: we are pretty, we are beautiful!” But you are not to look at them. When you arrive, put the suitcase up onto the roof of the porch. And so the woman left, as the old woman had advised. She walked and walked. Sure enough, she was called at three places: “ Hey, woman, living on the river-Nyoksang-river-Mokkang, look over here! We are pretty, we are beautiful!” And she looks. As she looked, what she saw was a half-nose and a half-mouth. Three times she heard the cries, and each time she looked. And so, she did arrive at the house. Indeed, as she went, she did not need to go a long way before she reached the house. When she arrived (in vain had the old woman warned her: “Pull down your kerchief as you go in!”), she entered with a bare face. As she enters, looks around, indeed there are some battered old suitcases standing on the right. On the other side are the beautiful gilded chests. They are really pretty! She thinks to herself: “ Why, you have deceived me, old gossip! Why should I take a battered suitcase? I'll choose from the nicer ones, I'll take one of the chests!” And so, she picked up a chest from the left. It was a very pretty gilded chest. She quickly took it outside. As she took it outside, she lifted it on her shoulder and started carrying it. And carried it, and carried it. On her way back she heard the cries again: “Look here! Take a look! We are pretty, we are beautiful! She looked. She walked along until she almost reached the old woman's house. She thinks to herself: “What on earth can be inside this chest? It's so heavy.” She tried to break the chest open. But what should she use? She tampered with the keyhole of the chest using a knife or something - and lo, there was blood leaking out. “What the deuce?” - she thinks to herself. She let it down, and then put the chest on her shoulder again. and continued the journey. She reached the old woman's house. Following the old woman's advice, she put the chest onto the roof of the porch. It was very heavy as she lifted it. Then she went inside to the old granny. The old woman was sad about her, she could see it on her face. She said: Woman from the river-head of the river Nyoksang, from the river-head of the river Mokkang! I can see that you haven't brought any long songs, any long tales! “What on earth can this mean?” - the woman wonders to herself. After a while the old granny fed her some food of some sort, tea of some kind, and prepared the bed. They went to sleep. When morning broke, the woman got up. It was as if the old woman had got up a long time before. She was dragging some of the cradles to the right-hand side of the house, others to the left. And the woman thinks: “I must go!” The granny served her food and fish, and she set out. As a farewell, the old woman said: When you go to sleep, place this chest of yours taken with your own hands and feet next to you. So the woman left. As she walked, she felt the chest so heavy that it made her think to herself: “It must be full of gold coins. I wish I was home at last!” Whether she walked for a long or a short time, she finally arrived home. By the time she got to her house, she was very tired. When she went to bed, she laid her chest beside her. This is how it happened. Let us now get on with the story of the other woman. The two women lived in one village. Once the other woman realised that she hadn't seen her friend for a long time. “What can she be doing? I'll go and see her. Can she be ill? What's with her?” She went to her friend's house. As she enters and opens the door, lo, there is a one-eyed man-eating forest spirit sitting at the back of the house, at the holy place, and her friend's bones are above the fire, on a skewer. Well, well, - the forest spirit says - there seems to be another bloody, gristly, nice little bite here! The woman got so frightened that she shut the door and ran home. She thinks: “I cannot live here any longer. I'm going away somewhere, or else the forest spirit will destroy me.” She packed, dressed and set out on her way. Her feet were carrying her. She thinks to herself: “I may find a man someplace. What can a man be like?” She started out in some direction. She walked along, whether for a long or a short time, and suddenly the night fell. The woman was tired. All of a sudden she got to some stumps cut the previous year. As she went on, she saw stumps cut that year. “The house may not be very far from here - she thinks - there must be somebody living here.” She walked and walked, and soon a cottage appeared. She thinks: “I'm going inside, whoever should be living here. I've reached the end of the world this tired. Whoever lives here, I'm going inside.” And she entered the house. The old granny was again busy with her cradles. She was dragging some of them to the right-hand side of the house, some others to the left. The woman went in and sat down. She bowed, they greeted each other. The granny asks: - Woman from the river-head of the Nyoksang, women from the river-head of the Mokkang! What has sung you here, what has told you here? The woman answered: - I am all alone, I don't ever see a soul. I thought I would set out and find myself a man somewhere. It's bad to live alone. The old woman made tea and prepared some food and laid the table. They ate and drank. The granny made the bed and said: - Go to sleep, tired woman. The woman went to sleep. When she woke up, there was light everywhere. The old woman seemed to have been up for a long time. She was busy with the cradles. Some of them she pulled to the right side of the house, others to the left. She was bustling about like this. She prepared food, fish. They ate and drank, and the old woman instructed her guest: There is a path behind my house. It is a well-trodden path. Set out along that road. As you go, you will hear three cries: “Look here! Glance over here! We are pretty, we are beautiful!” But don't you take a look! There will be three cries. Then you'll go some distance before you reach a house. Enter the house, you won't see anything. In one half of the house there will be suitcases, in the other some gilded chests. Go in there, but cover your face. Choose one from the battered, old suitcases. There will be gilded chests there as well, but don't even touch any of them. Leave immediately, and come back. The woman left. Sure enough, just as the old woman had said, there was a well-trodden path starting from the house. The woman walked on this path. She kept on walking, and, sure enough, she heard a cry: “Hey, look at us! We are pretty, we are beautiful!” But she did not even glance there, she pulled her kerchief even lower. The cries were heard three times, but she did not look even once. Indeed, as she walked along, she found a house. Indeed, she came to such a house. She entered silently, with her face covered. She looked around and indeed, she saw some battered and worn suitcases on the right, and beautiful gilded chests on the left. She mused: “Why should I pick the golden chest?” And, as the old woman had ordered, she lifted a bad, battered suitcase. She turned outside immediately, and started back on the path. On the way back she heard three cries again: “Look here! Glance over here! We are pretty, we are beautiful!” She refused to look. When she got to the old woman's house, she put her suitcase onto the roof of the porch. She entered. The old granny had just finished preparing the meal and she gave some to the woman, saying: You must have got hungry. The whole day... - This granny is so good! They ate and drank. Then she prepared the bed: Lie down, tired woman! - she says. And the old woman went to bed too. When the woman gets up in the morning, she sees that the old woman is already up. She thinks to herself: “I've been sleeping for this long!” And she jumped up. The old woman placed some foods before her again. She says: Well then, you are going home now. When you get home, place your suitcase next to your pillow when you go to sleep. Lay it next to you. It might become something for you - or it might not. So, after they had eaten and drank, the woman left. She took her suitcase with her. She hurried back home. She walked and walked, whether for a long time or a short time, and she reached her house. She went inside, ate and drank, and, being very tired, she went to bed. Following the old woman's instructions, she laid the suitcase next to her. Once she wakes up at night, and thinks to herself: “I have been sleeping for so long. It is already light in here.” She gets up and as she is going out, she stumbles. It is dark outside. She goes in, there is a golden man lying beside her bed. A shining man is sleeping there. She lay down by his side. They got up in the morning. Was it their fathers or their mothers who gave them to each other? The man was as beautiful as the sun and the moon ( a beautiful man with a moon-like face, a beautiful man with a sun-like face). They lived in happiness and in richness. The old woman gave her her own son. That's all, it's the end. |
| Két asszony |
| Két asszony él. A Nyoksang-folyó, Mokkang-folyó partján két asszony él. Két [külön] házban laknak. Férje bizonyára nincs a házban Így élnek, időnként meglátogatják egymást. Amint így éltek, éltek, egyszer az egyikük a másik házát nem látogatja. Magában gondolja, talán megbetegedett. “No, odamegyek. ” Két asszony él. Így élvén, egyszer az egyikük azt gondolja: “Ugyan, milyen az ember? Elmegyek megkeresni. Eme egyedül éltemben..." Másik barátnőjének meg nem mondta. És így valahova ment. Ment, mendegélt, sokáig ment vagy rövid ideig ment, egyszer beesteledett, besötétedett. Hamarosan az előző évben kivágott fatönkhöz érkezett. Tovább menvén abban az évben kivágott fatönkhöz érkezett. Ahogyan előre nézett, hát egy házat volt ott, egy olyan ház volt. Annyira fáradt volt, hogy azt gondolta magában: “Bárki is legyen bent, én bizony bemegyek.” Be is ment. Bemenvén takaratlan arccal lépett be. Gondolja magában: “Csak legyen itt valaki!” Amint bemegy, egy asszony, egy öregasszony ül odabent. Meg is szólalt: “Kedves Nyoksang-folyón, Mokkang-folyón lakó nő, téged ki hívott? Miféle mese hozott ide téged?” “Na és – mondja – miért ne jöhetnék ide?!” – mondja. Az asszony körülnéz: a kunyhó egyik fele sötét, a másik fele világos. A bölcsők egy részét a kunyhó jobb felébe hordja, a többi bölcsőt a kunyhó bal felébe hordja. Csak elöl, ott él. És így, az asszony, amikor az asszony elvégezte a dolgát, az öregasszony ételt-italt vett elő, jóllakatta vendégét. És aztán, az asszony fekvőhelyet készített a számára. Így szólt: “Fáradt – ha elfáradtál, feküdj le”, aszongya. És az asszony oda lefeküdt, az asszony íme lefeküdt. Amikor fölébredt, már magasan járt a nap. Látja, hogy az öregasszony már felkelt. A bölcsőivel foglalatoskodott. Egy részét a ház jobb oldalába hordta át, a többit a bal oldalba. A jövevény felkelt, gondolván: “Nosza, felkelek, hiszen mennem kell.” Az anyó ismét étellel-hallal kínálta. És az anyó azt mondta neki: “Úgy látom, házastárskeresőben, férjkeresőben vagy. Íme, a házam mögött van egy ösvény. Jól kitaposott ösvény. Az ösvényen indulj el. Ahogyan mész, mentedben háromszor fognak kiáltani: «Hé, idenézz! Szépek vagyunk, gyönyörűek vagyunk!» De te ne nézz oda! Csak az utadra ügyelj! Három helyen hívnak majd téged. Amint mész, megérkezel egy házhoz. Menj be, de eltakart arccal lépj be. Látni fogod, hogy jobboldalt piszkos, ócska bőröndök vannak. Ezek közül a bőröndök közül vegyél el egyet, rögtön fordulj ki vele, és hozd el. Baloldalt szép aranyos ládák állnak. Azokhoz a ládákhoz ne nyúlj. Egy piszkos, ócska – izé – bőröndöt vegyél el, és gyere. Ugyanazon az úton gyere vissza. Amint jössz, megint kiáltani fognak neked: «Nyokszang-folyó végén élő nő, Mokkang-folyó végén élő nő, idenézz: szépek vagyunk, gyönyörűek vagyunk!» Te ne nézz oda. Ha megjöttél, a bőröndödet tedd fel a tornác tetejére.” Az asszony ím elment. Az anyó így tanácsolta. Ment, mendegélt. Valóban, három helyen hívták: “Hé, Nokszang-folyón élő nő, Mokkang-folyón élő nő! Idenézz! Szépek vagyunk, gyönyörűek vagyunk!” Ő oda is néz Ahogy odapillantott, mit lát: fél szemet, fél szájat. Háromszor kiáltottak, mindannyiszor odanézett. És ím, valóban megérkezett a házhoz. Valóban, ahogy ment, a kiáltás után már nem sokáig kellett mennie, s a házhoz ért. Amikor megérkezett (hiába mondta az anyó: «Húzd lejjebb a kendődet, úgy menj be»), csupasz arccal lépett be. Ahogy befordult, körülnéz, valóban jobboldalt ütött-kopott ócska bőröndök állnak. A másik oldalon meg aranyozott, gyönyörű ládák. Bizony nagyon szépek! Azt gondolja magában: “Becsaptál, öreganyám! Miért vegyek egy ócska bőröndöt! A szebbikből választok, a ládákból veszek egyet.” És ím egy baloldalt lévő ládikót választott ki. Nagyon szép, aranyos láda. Gyorsan ki is vitte. Amint kivette, a vállára emelte, és csak vitte. És vitte, és vitte. A visszaúton megint hallotta a kiáltást: “Idenézz! Pillants ide! Szépek vagyunk, gyönyörűek vagyunk!” Odanézett. Ment, mendegélt, már az öreganyó házához közeledett. Gondolja magában: “Ugyan mi van ebben a ládában? Olyan nehéz.” Megpróbálta kifeszíteni a ládát. De mivel? Késsel-mivel piszkálta a bőrőndöt – bezárt ládát – hát a kulcslyukból vér folyt. Legott abbahagyta. “Mi az ördög?” – gondolja magában. Eleresztette, és megint felkerekedett. Ment, ment, visszafelé ment. Az öreganyó házához érkezett, az anyó tanácsa szerint ládáját a tornác tetejére tette. Nagyon nehéz volt, [ahogy] felemelte. Aztán bement a házba, az öregasszonyhoz. Aztán bement az anyóhoz. Amint bement... és amint bement, az anyó szomorú volt miatta. látszott az arcán. Így szólt: “Hej – mondja – Nokszang-folyó forrásvidéki nő, Mokkang-folyó forrásvidéki nő! Lám csak, nem hoztál hosszú éneket, hosszú mesét!” “Hát ez meg mit jelent” – gondolja magában a nő. Kis idő múlva az anyó étellel-mivel etette, teával-mivel itatta, fekvőhelyet készített. Lefeküdtek. Reggelre kelve az asszony felébredt. Mintha az anyó már régen felkelt volna! Egyes bölcsőket a ház jobbfelébe hurcol, másokat a bal félbe. És reggel a nő magában gondolkozik: "Dehát mennem kell!" Az anyó megetette étellel-itallal, ő meg elindult. Az anyó mondja: “Ha lefekszel, ezt a saját kezeddel-lábaddal elvett ládikódat rakd magad mellé.” Így hát az asszony elindult. Hazafelé mentében olyan nehéz[nek érezte a ládát], hogy azt gondolta magában: “Biztosan arany pénzzel van tele. Bárcsak hazaérnék már!” Hosszan ment-e vagy röviden ment, egyszercsak hazaért. Mire a házához ért, nagyon elfáradt. Amikor lefeküdt, a ládikóját maga mellé fektette. Ez így történt. Most a másik asszonyról szóljon a mese. [A két asszony] egy faluban élt. Magában gondolja: “Ez a barátnőm régóta nem látogatott meg. Ugyan mit csinálhat? Bemegyek hozzá. Csak nem beteg? Mi lehet vele?” És hát a barátnője házához ment. Ahogy belép, nyitja az ajtót, hát a ház hátsó felében a szent helyen egy félszemű erdei szellem ül. A barátnője csontjai meg a tűz fölött nyársra húzva állnak, a félszemű erdei szellem meg ott ül. Azt mondja: “Nocsak, úgy látszik, hogy van itt még véres-porcogós jó falatocska!” Az asszony úgy megijedt, hogy becsapta az ajtót, és hazafutott. Azt gondolja: “Itt nem élhetek tovább. Elmegyek valahova, különben az erdei szellem elpusztít engem.” Összecsomagolt, felöltözött, és útnak indult. Vitte a két lába. Gondolja magában: “Valahol csak emberre akadok. Ugyan milyen az ember?” Valamilyen irányba elindult. Ment, mendegélt, hosszan ment vagy röviden ment, egyszercsak beesteledett. Annyira elfáradt, hogy rosszul lett. Egyszercsak tavaly kivágott fatönkökhöz ért, ember vágta fatönkökhöz ért. Valamennyit ment – idén kivágott fatönkökhöz jutott. “Most már talán nincs messze a ház – gondolja – bizonyára él itt valaki." Ment, mendegélt, hamarosan feltűnt egy kunyhó. Azt gondolja: “Bemegyek, bárki is lakjon itt. Ilyen fáradtan értem a világ végére! Akárki is lakik itt, bemegyek.” És belépett a házba. Hát egy öreganyó... az öreganyó ismét a bölcsőkkel foglalatoskodott. A bölcsők egy részét a ház jobb felébe húzkodta, más részüket a bal félbe. Az asszony bement, leült. Köszönt, köszöntötték egymást. Kérdi az anyó: “Nyokszang-folyó forrásvidéki nő! Mokkang-folyó forrásvidéki nő! Mi énekelt ide téged, mi mesélt ide téged?” A nő így válaszolt: “Hát én –mondja – mindig egyedül vagyok – mondja – még embert sem látok. Azt gondoltam, hogy útra kelek, valahol csak emberre lelek. Rossz egyedül élni.” Az anyó teát főzött, ennivalót készített, megterített. Ettek-ittak. Az anyó fekhelyet készített, és így szólt: “Feküdj le, fáradt asszony.” Az asszony lefeküdt. Amikor felébredt, már mindenütt világos volt. Úgy látszik, az öreganyó már régen fent volt. A bölcsőivel szorgoskodott. Egyeseket a ház jobbfelébe hurcolta, másokat a baloldalra. Úgy sürgölődött. Ételt-halat készített. Ettek-ittak, s az öreganyó [a vendégét] tanította. Így beszél az anyó, azt mondja: “A házam mögött van egy út. Nagyon jó kitaposott ösvény. Indulj el azon az úton – mondja. Amint mész, háromszor fognak kiáltani. Azt mondják neked: «Idenézz! Pillants ide! Szépek vagyunk, gyönyörűek vagyunk!» De te ne nézz oda. Három kiáltás lesz. Utána még mész valameddig, és egy házhoz érsz. Menj be a házba, semmit sem fogsz látni. A ház egyik felében bőröndök lesznek, a másik felében aranyozott ládák. Menj be oda, de befedett arccal menj be. Az ócska, ütött-kopott bőröndök közül válassz egyet. Aranyozott ládikók is lesznek ott, de azokat meg se érintsd. Azon nyomban fordulj ki, és gyere vissza.” Az asszony elindult. Amint az anyó mondta, valóban, a házától egy kitaposott ösvény indult. Ezen az ösvényen ment az asszony. Ment, mendegélt, valóban egyszerre kiáltás hallatszott: “Hé, nézz ránk! Szépek, gyönyörűek vagyunk!” De oda sem pillantott, a kendőjét még lejjebb húzta. Háromszor kiáltottak, de egyszer sem nézett oda. Valóban, amint ment, mendegélt, egy házhoz érkezett. Valóban, egy olyan házhoz ért. Óvatosan belépett. Eltakart arccal lépett be. Körülnézett, s valóban jobboldalt ócska, ütött-kopott bőröndök voltak, baloldalt gyönyörű, aranyozott ládikók. Így gondolkozott: “Ugyan minek vegyem az aranyos ládikát?” S ahogy az anyó parancsolta, egy ütött-kopott, rossz bőröndöt emelt föl. Azon nyomban kifordult, és visszafelé indult az ösvényen. Amint ment... amint ment, szintén három kiáltást hallott: “Idenézz! Pillants ide! Szépek, gyönyörűek vagyunk!” Nem nézett oda. Megérkezett az öreganyó házához... megérkezett az öreganyó házához, a bőröndjét a tornác tetejére tette. Azzal belépett, és hát az anyó már elkészült az étellel és megkínálta. Azt mondja: “Bizonyára megéheztél. Egész nap...” Ez az anyó olyan jó! Ettek, ittak. Azután fekvőhelyet készített: “Feküdj le, fáradt nő” – mondja. És az öreganyó is lefeküdt. Amikor az asszony reggel felébred, látja, hogy az anyó már fent van. Gondolja magában: “Ilyen sokáig aludtam.” És felugrott. Az anyó megint ételt rakott elé. Azt mondja: “Akkor most hazamész. Ha hazamész, a bőröndödet lefekvéskor tedd a párnád mellé. Magad mellé fektesd. Lehet, hogy valamivé válik számodra – ha nem, nem.” Így miután ettek, ittak, az asszony elindult. Vitte a bőröndjét is. Haza igyekezett. Ment, mendegélt, hosszú ideig ment vagy rövid ideig ment, a házához érkezett. Bement, evett, ivott, nagyon fáradt volt, lefeküdt. És a bőröndjét az anyó utasítása szerint maga mellé fektette. Egyszer éjszaka felébred, gondolja magában: “Milyen sokáig aludtam. Itt bent már világos van.” Felül, ki akar menni, botladozik. Kint sötét van. Bemegy, az ágya mellett egy arany férfi fekszik. Egy sugárzó férfi alszik ott. Ő is lefeküdt mellé. Reggel fölkeltek. Vajon az apjuk vagy az anyjuk adta őket egymásnak. A férfi olyan szép volt, mint a nap és a hold. (Holdas ábrázatú szép férfi, napos ábrázatú szép férfi). Boldogságban, szerencsében (gazdagságban) éltek talán tovább. Az öreganyó mintha a saját fiát adta volna oda. Ennyi, vége! |